2012. december 23., vasárnap

Visszatekintés 2.

Erre azért nehéz haragudni
Pedig hogy ízlett! Kimentem a teraszra, kezemben kávé, cigaretta. Egy szál gatyában leültem, hunyorogva néztem a Balatont, korty a kávéból és rágyújtás. (Mint a reggeli torna: alaphelyzetbe állunk, karunk laza, popsink feszes, és korty a kávéból és rágyújtás! No, még egyszer, tempóra figyelni: korty a kávéból és rágyújtás!) Hátradőlni sem bírtam, az első két ütés tüdőre ment, a többi torokra. Gyerünk – mondtam – ez nem lehet igaz, hát tegnap még ment (igaz 5 óra alatt két dobozzal, lehet, kicsit sok). Újabb próba. Sajnos ez már akkor sikertelenségre volt ítélve, amikor a szájam felé emeltem a cigit. Elnyomtam. Dühös voltam a Balatonra, mindenkire, mint a gyerek, aki a most kapott ajándékbiciklivel állandóan eltaknyol. Másnap sem ment, sem azután, és még most sem. Hányan, de hányan mosolyognak rám: ez tök jó, figyelj, más meg küszködik, hogy leszokjon! Ja. Én meg küszködnék, hogy visszaszokjam. De nem megy.

2012. december 22., szombat

Visszatekintés 1.

Baglyasalji-Szélvész Gyöngy (Várpalota, 1999. 03. 28. – Révfülöp, 2012. 07. 09.), ismertebb nevén: Bikfic. Magyar vizsla. Szegény családból származott, édesapja, Vadászfai Pörge a várpalotai bányász lakótelep felügyelője, édesanyja háztartásbeli. ~ háromhetes sincs, amikor elkerül otthonról. Testvérei végignézik, ahogy elhagyja a szülői házat. Többen megjegyzik: „így jár, aki hebehurgyán viselkedik.” Budapesten telepedik le, s élete végéig (évi egy hosszabb balatoni üdüléstől eltekintve) ebben a városban marad. Már fiatal korában megmutatkozik különleges érdeklődése a könyvek iránt. Elsősorban a könyvespolc alsó sorában található kiadványokon rágja át magát, majd – ahogy nő – folytatja az egyre feljebb helyezett kötetekkel. Az irodalomhoz fűződő szenvedélye megdöbbenti környezetét. Elhasznált cipők, ócska ruhadarabok feldolgozásával próbálkozik ugyan a bőr- és textilipar irányában is, de literátusi szenvedélye olthatatlan. Megbízásait viszont nehezen teljesíti: hamar világossá válik, öntörvényű alkotó. Csak olyan felszólításra hallgat, amelyik kedvére van. Kollégái már működésének kezdetétől tisztelettel és szeretettel viseltetnek irányában. Alapvetően konfliktuskerülő természete miatt csak ritkán veszekszik. Egy-két emlékezetes társadalompolitikai vitát igazának hangoztatásával sem tud lezárni, ezeket nehezen felejti. Művészetének csúcsán (merthogy művészetként ismerték el tevékenységét a körülötte állók) sokszor felemeli hangját az emberiség elgépiesedése ellen, különös tekintettel a gépjárművek túlzott használatát kifogásolja. E tekintetben bizonyára burkoltan a károsanyag-kibocsátás csökkentése mellett kardoskodik, bár ennek bizonyítása a jövő kutatóira vár. ~ minden pillanatban a kiegyensúlyozottság, a kedvesség példaképe volt. Még hosszan tartó, súlyos betegsége alatt sem élt másképp. Legközelebbi hozzátartozói kísérték utolsó útjára.

2012. december 16., vasárnap

A kötőtű

Kötődési problémákkal küzdök. Igen. Biztosnak hitt kapcsolatokat engednék tova, és engedem is őket; eddig sokáig azt gondoltam, nem fogom, csak engedném, ha a sors úgy hozná, és hozza. És mert engedem, úgy vélem, nem kötődtem, csak felületesen viszonyultam, ami ugye felületes, ergo elengedhető, tehát minek. Újakat is kötök, hát persze, de ezeket nem kötöm (csomó nincs, legfeljebb néha a gyomorban), csak engedem, hogy két spárgavég egymás felé közelítsen, mármint a leendő kötődés reményében. Kötés nincs.
És mi van a régivel? Milyen régivel? Mi az, hogy régi? Hát a több napossal? Na ja, azok kötöttfognak (nem kötnek, csak fognak, ha kötni fognak).
Viszont kötőtűt adtam ajándékba. Ha nem dolgozom vele és csak ráülök, megbök. És figyelmeztet: a kötés munka. Édes teher.

2012. október 25., csütörtök

Odour Teambuilding

Kálvin tér 1926-ban, még aluljáró nélkül

Az Ötpacsirta utcától a Kálvin tér nyugati széléig nagyjából 6 perc alatt lehet elérni. Kényelmesen, sétálva, nem rohanva, olyan tempóban, hogy figyelmesek maradjunk környezetünk apró jeleire. Tegyük fel, hogy a Múzeum utca-irányt vesszük. Szagszempontból bátor döntésnek mondható, hiszen elemi erejű élmény vár ránk. (A Szabó Ervin Könyvtár főépülete felé indulva gazdagabb, színesebb és változatosabb az út.) A Múzeum utca ugyanis unalmas. Balra házak, jobbra fák magasodnak. Kiegyenlített, zavarmentes szagélmény. Leírni nem tudom, hiszen finomságokat belvárosi orral érzékelni már régen nem lehet. Az egyszagúságért azonban kárpótol a kálvin téri torkolat. Igen, a torkolat jó szó, hiszen a kicsiny szagfolyosó itt áramlik a tengerbe. Az odour először csak bizonytalanul áramlik; balról ugyan oldalba taszajtja kissé az OTP pénzillata, de ez kevés ahhoz, hogy megállítsa szabad folyását. A szabadságról viszont hamar le kell mondania: az aluljáró, melynek bejárata valószínűleg a pokol gyomrának szája (értsd: gyomorszája), olyan (megfelelő meghatározás hiányában) bűzt ont magából, hogy azt kötelességünk analizálni. Az alapillatanyagok: 50% ázott kutya (Humanoid össztáncból. Osztható továbbá 40% metróbéli (ez néha erős fémszaggal) 10% áthaladó (ez néha friss savas eső szagával)), 20% Fornetti és Princess (E-)pékség (hogy nevezhetnek pékséget hercegnőnek?), 10% aluljáró-söröző (vegyes, bírható), 10% Relay (bizonyos napokon ólmos Story- és Best-scenttel, kis Mozgó Világ ellenillattal). A fennmaradó 10% valójában nap- és évszakfüggő. Mivel lassan itt fogok élni, alig várom, hogy leírhassam.

2012. szeptember 3., hétfő

Mi van a Magtárban?

Spiró György: Magtár
Magvető Kiadó, 2012

Szombaton reggel kezdtem, estére be is fejeztem Spiró György nemrég megjelent könyvének, a Magtárnak olvasását. Kitérő: olyan barátom (ha szabad így) ajánlotta, aki előttem jár a kortárs irodalom habzsolásában. Visszatérő: voltak benne impozáns részek, személyesen is szerethető fejezetek. A régi magyar irodalom (ha pld. Mikszáth réginek mondható) egyes műveiről szóló cikkeket viszont nehezen emésztettem, hiszen olyanok voltak, mintha Spiró úr műhelyében egy inas írta volna őket. Kitérő: Baróti István orgonaművész engedte néha, hogy koncertjein helyette tanítványai játszanak (a karzaton úgyis csak a bennfentesek látták). Viszont Deák László és Pálúr János (én őket láttam) már diákkorukban rendkívüli tehetségeknek számítottak. Visszatérő: az a gimnáziumi magyartanár, aki hajdan csak azért kapott diplomát, mert ennyi erővel akár pápává is választhatták volna, most megbízást kapott, hogy elemezzen. Másfél oldalon, ahogy csak tud. Az eredmény: spirótlanított textusok, élvezhetetlen indoklások. Mindegy. Addig remek a könyv, utána tanulságos. Végül persze elégedetten csuktam be, jólesőn megsimogattam a borítót, örültem az élménydús óráknak. Örömömben harmadszor is elővettem a „Feleségverseny” című, 2009-ben copyrightolt regényt. Igen, kétszer nekifutottam már, de mindig félretettem. Nem tetszett. Olyannyira nem, hogy már arra sem emlékszem, miért. Talán mindig másért. A vasárnap tehát ezzel telt. De már nem faltam, mint a Magtárat. A „hugyozgatunk, hugyigázgatunk”-on újra elmosolyodtam, letettem, pihentettem, elmentem könyvesboltba leértékelt könyveket nézni, igaz, semmit nem vettem. Minek is vennék – gondoltam, hiszen otthon vár a Feleségverseny. Kitérő: a Fogság szó szerint fogságban tartott, az Ikszek is. Visszatérő: és eljött a ma, a maga munkáival, este pedig újra (nagy nyugalomban) kézbe vettem a Feleségversenyt. Két sor után az asztalhoz csaptam. Rágyújtottam, és higgadtan keresni kezdtem az okokat. Lassan derengett: a „kamatyadó” bánt. Méghozzá nagyon. Nem Spiró miatt (bár ez így a maga rövidségében nem teljesen igaz). Hiszen bánt – és itt elkezdtek szaporulni a szavak – a Fülkefor is. Bánt minden aktuálpolitikai utalás, jöjjön bármelyik irányból. Az még hagyján, hogy egyáltalán nem tartom bölcsnek, hiszen hamar érvényét veszti, de leginkább az bosszant, hogy bemegy a bőrük alá. És itt most ne tessék azzal jönni, hogy minden felelősséggel gondolkodó ember (nem beszélve az írói felelősségről) kötelessége részt venni az ország életében! Igen-igen-hogyne-hogyne. Csakhogy úgy fordulunk a másik oldalunkra, hogy a nyakunkra csavarodik a lepedő.
Innen-onnan harsogják, veszélyes a televízió: butít. Igaz. Részben. Innen-onnan harsogják, veszélyes az internet: butít. Nem igaz. Bár részben lehet. Napilapot már régen nem olvasok, televízióm nincsen, a neten nem ez érdekel, hanem például az, amikor említett barátom a Magtárra hívja fel a figyelmemet. Ilyenkor eszembe jut, hogy még van menekvés. Viszont éppen ezért tartom siralmasnak, ha a politikával való foglalatoskodás (mint pótcselekvés) minden másnál ravaszabbul hálózza be a gondolkodó elméket. Felelősségtudat, szellemi kihívás, társadalmi elvárás, egyszerűen kötelesség – többnyire ezek a hívószavak. Hamisak, értelmüket, értéküket vesztettek. Üresen kongnak, mégis hangosak. Vegyük már észre: a fekélyes politikát a szó tartja életben. Beszélhetnénk másról is, nem? Mondjuk arról, mi van a Magtárban?

2012. június 13., szerda

Agysitt

Hejhejheeejj! Talicskával tolták ki agyam sittjét és
néztem csak utána ahogy vitték és
mit tépődve engedett koponyám útjára csak
az is leszakadt róla még félúton és csatt...
ott maradt.

Egy lebeny, egy nyálkás cafat
vizezte csak az aszfalt, na az,
szóval megnéztem vóna, ha láttam vóna
de nekem csak szürkéllet maradt,
úgyhogy elmondták,
hogy benn semmi már nem dagad,
de biztos, hogy ő egy cafat.

Ez nem lehet! Fogtam fejem, sok cafat kongóját,
próbáltam feltúrni bele egy jó nagy vonóval, de
nem tudtam merre, csak álltam a klónommal. Kéz a kézbe.
Lestem a cafatra bambán, igen, ott hevert még az utcán,
és egy szer belerúgott, repült a cafat, csak úgy zúgott,
és landolt egy fán. Tölgyfán vagy égeren, fáztam,
jégverem.

Most mi van? Megettek a madarak? Kiabáltam vóna, de
hangom az nem maradt. Illetve biztos torokban vóna, de
nem tudok már róla. Üres vagyok, vagy tele?
Kinek mi köze vele? Agyam sittje kinn maj' benn:
szeretnék egy idegen pönögve danóni; kábé így:
jó vóna telibe éni, éni, énekeeni, vagy elhóni.

2012. május 29., kedd

kisbősze, hogy Te mekkora hülye vagy!

Ezt csak azért tettem ide, hogy legyen valami jó is ebben
10-re beszéltük meg, de már 9-kor csörgött a telefonom, és kérdezte, hol vagyok? Hát hol lennék? Az antikváriumban, hol? Menjek, mert 9-re beszéltük meg, és egyébként is régen látott, meg egyébként is sok mondanivalója van, úgyhogy siessek. Siessek? Reggel? Ha ébredés után sietni kezdek, mindig hányingerem lesz, nem lehet aztat olyan gyorsan. Mindegy, no, mentem, de nem siettem.
Hamar elővett egy fehér lapot, felrajzolt egy kört, bele egy szaggatott vonalakból álló kört, a külső kör köré pedig nyilakat, amelyek mind a kör felé mutattak. Ez vagyok én. Mármint Te! - mondta. Hogy mi? Hogymi? Hát Te vagy a kör és a nyilak a veszélyek, a leselkedő betegségek. (Azonnal leesett, bár már jóval korábban le kellett volna, és akkor sietni sem kellett volna. Csak azt nem tudtam, brókernetes, vagy egészségügyi befűzés készülődik.) [... kb. fél órányi] Hogy menjek el, és beméri majd a sugaraimat, meg hogy ad gyógyszert. Nem mentem. Viszont eszembe jutott hajdani matektanárom, akitől óvatlanul megkérdeztem egyszer, hogy sikerült a dolgozatom? Beletúrt a hajába, nekidőlt a szekrénynek, és a fogai között sziszegve mondta: kisbősze, hogy Te mekkora hülye vagy!

2012. május 10., csütörtök

Zsákbanfutás

Tegnap este érkeztem Gödöllőre, a Magyar Állattenyésztési Egyesület telephelyére. Nem mondom, meglepetésszerű volt az egész, mert csak a közértbe ugrottam le cigiért, de mit van mit tenni, itt vagyok. Sokan vannak. Emberek. Állat egy darab sem. Konferencia lesz, van, volt, és sok a hozzáértő. Ember. Állat egy darab sem. Viszont süt a nap, tehát sokan nekivetkőztek, jobban mondva nekivetkőzötten érkeztek. Mármint az emberek. Állatok nem. (Most közben=mindeközben nem tudom, a másnaposság hajt-e, vagy az élmény?) Lényeg az hozzá (mihez?) látok lábakat, kicsit bepiszkusult körömágyakat, vállakat, mellrészleteket, takaratlan karokat és combokat, meg le-lecsúszó nadrágok felett (fenéktájékon) szétszaladó tangacsíkokat (csipkéseket, mint ahogyan a lemenő nap sugára terül szét az horizonton a föjhők recézete felett), rá merőlegesen pedig néha be-beszőrösödő vájatokat.
Bocsánat, nem véletlenül szemléltetek: vágyom arra, hogy tetőtől talpig felöltözött embereket (nem állatokat) lássak. Merthogy miért is van a ruha? Szerintem azért, hogy széppé tegyen, és takarjon. Mit ér egy férfinek (és nőnek), ha mindent lát?

Zsákban, vagy hullazsákban - ez a jelszó (meg a tartós béke).

2012. május 3., csütörtök

Olasz operaénekes, öt betű


Kitartás, padtárs! – üvöltötte a félig alvó Béni fülébe Tihamér, akit hasonló szokásai miatt csak „Tahomérnak” hívtak osztálytársai. Béni meg se rezzent. Egyrészt, mert egyáltalán nem aludt, másrészt, mert fel volt készülve „Tahomér” minden ilyen akciójára. Öt éve tudta, mi több, zsigereiben érezte, mikor kell résen lennie. Lassan zsebébe nyúlt, elővette az anyja varródobozából csent zsákvarrótűt, és seggbe szúrta a padtársát, aki azonnal megütötte volna, ha nem lép be Bertalan tanárnő. Utálták, de rettegtek is tőle. Béni szépen csendben nézte jó közelről a padot, őt nem igazán hatotta meg sem Bertalan tanárnő, sem Tihamér.
Csend volt. A légy sem zümmögött, de ha zümmögött volna sem figyelt volna rá senki, ugyanis az osztály egyszerűen csak izzadt: lábakon, kezeken, nyakakon és fenékvájatokon csordogált a langyos, sós víz. 10:29-kor még zsibogás és zsákvarrótű, most meg savanyú izzadságszag. Bertalan felnézett, megigazította szemüvegét, majd elővett egy keresztrejtvényt.
Olasz operaénekes, öt betű. – méltóságteljesen, ünnepélyesen formálta a szavakat.
Anyád. – nyögte be nem elég halkan Kovácska.
Egyes, leülhetsz! – rebegte maga elé szenvtelenül Bertalan, fel sem nézett (ha felemelte volna szemét, láthatta volna, hogy Kovácska még csak fel sem állt), csak közelebb húzta a naplót és vésett.
Kovácska, más néven, egyszerűen csak Imi, szája lefittyedt, küszködött a sírással: előre sírt volna, hiszen délután biztosan fog, apja úgy elveri. Közben még csendebb lett.
Béni? – emelte fejét Bertalan, de Béni aludt. Béni! – tercelte magát a tanárnő.
Tessék? – nagy-nagy szemekkel figyelt föl Béni, olyanokkal, amelyekkel csak ő tud nézni. Szépen, értelmesen, de fáradtan és szomorúan.
Olasz operaénekes, öt betű.
Gigli - szottyogta ki száján Béni, majd újra „lefeküdt”.
Bertalan gondolkodott kis ideig, majd azt mondta:
Hármas, leülhetsz!
Pedig Béni sem állt föl. A megfejtés jó lett volna, ha Bertalan ismerte volna Giglit, és nem írta volna már be a függőleges 5-re, hogy „kelevéz”. Ahhoz pedig Gigli semmiképpen sem passzol. Ugye. A tanárnő éppen újabb kérdéssel állt volna elő, amikor váratlanul koppant a feje az asztalon, és elaludt, vagy meghalt, ezt akkor még senki nem tudta. Az osztály egy emberként szisszent föl (kivéve Bénit, akit még az sem hatott volna meg, ha Bertalan tényleg „live” leheli ki a lelkét). Persze moccanni senki nem mert. És így telt el 38 perc. Amikor csengettek Bertalan, mintha mi sem történt volna, felpattant, bocsánatot kért (ilyen egyszer sem fordult még elő), odament Bénihez, megpuszilta, és kiment az osztályból. Hirtelen mindenki megszerette. (Bénit is, de őt nem volt nehéz.). Még a fiúk közül is sírtak páran, amikor másnap az igazgató bejelentette, hogy Bertalan tanárnőt délután elütötte a villamos.

2012. április 25., szerda

Haragszanak a falak

Adva van egy ház. Természetesen a mi házunk, a Balaton közelében. Épült pedig 1936-ban, nagy nyugalomban. A pince több mint kétszáz éves, a kertben álló harangláb pedig (állítólag) a török korból való. Ennyit a kéretlen büszkélkedésről. Pedig nekem magamnak azaz jómagamnak, tehát én szinte semmit nem tettem, hogy ez legyen, mármint nekünk, nekem, le- és felmenőimnek. Viszont babonázatos építmény ez, hiszen a falak tele vannak emberi maradványokkal. Nem a Kőmíves Kelemenné szül. Bártfai Judit csontjairól beszélek, hanem Edit képéről, az "official" flepnis bejárónőéről, akinél szebben elköszönni senkit életemben nem hallottam. Aztat (mer' hogy így) mondta mindig, hogy "erőt, egészséget!" De tényleg úgy, hogy el is hittem és még hiszem a mái napig is. Nincs az a "szerbusz", az a "tiszteletem, uram" esetleg "elvtársi üdvözlettel", mely ennek hitelességéhez lenne fogható.
De már megint eltértem a lényegtől. Szóval, a falak. Abban, kérem, benne van minden. A ráfröccsenő bor, a durva veszekedés, egy-egy elcsattant pofon és tsók. Sírás-nevetés egy falban.
Ha megérkezem, nem azt nézem, hogy éppen melyik cserepet verte le a szél, hanem köszönök déd- és nagyszüleimnek, rámosolygok a kőből visszamosolygó egykori szeretőmre, belerúgok a csaló szőlősgazda vakolatdarabjába és megyek föl, mert tudom, társaságom van. És mind élnek, beszélnek s főleg mosolyognak. Egyszóval adva van egy ház. A ház elé pedig mostan építkezik valaki. Kilátást nem vesz el, hiszen ahhoz túl alacsony, területben nem szegényít, hiszen ahhoz túl szegény. Mégis: olyan jó lett volna leülni az alapozás előtt egy fröccsre, s engedni, hogy a falak beigyák a (fröccsöt) és az arcát. Hogy legyen szomszéd, s ne csak egy (látvány)betolakodó. És most haragszanak a falak, s tudom, csak lassan bocsátanak meg. Ha újra házsimogatóba megyek, meghívom majd az "alapozót", de félek, a falak nem felejtenek.

2012. április 24., kedd

Játszásiból sem?

Felcsevegtem ma egy olyan ismerősömet, akiről évek óta nem tudtam semmit. A FB-on láttam meg a fényképét, mit ne mondjak a saját nagyapámé is lehetett volna. Szerencsére volt telefonszám az oldalán, így nem esett nehezemre, hogy "felcsevegjem".
Háttértörténet: Jolán (hívjuk így, merthogy nehogy beazonosítható legyen és nehogy valaki "bosszúból" R-beszélgetésre "felcsevegje") éppen akkor csevegett fel legutoljára, amikor elhagytam a ferences rendet, s igencsak bizonytalanul álltam a lábamon (merthogy odabent nem volt KRESZ, legalábbis csak sajátos, nem volt adóellenőr, legalábbis csak sajátos, meg sok minden nem volt, meg volt ami volt, ami jó volt. is.). Jolán - akkor, amikor végre leültünk egy kávéra (1994) - megmutatta, hogy a hátsó fogai már teljesen kirohadtak. Nem feltétlenül a gondatlanság, hanem a heroin miatt. Azt mondta, nincs neki már sok, jó ha egy-két évig elél még.
Igen megörültem tehát (csuhajja), hogy a FB-on tegnap ott volt. (A kórisme szerint ennyi messze nem járt volna neki.) Csevegtünk, pontosan 240 forint új adónyit. És nem jutottunk semmire. Csak arra, hogy lássuk egymást. Izgulok, mert holnap együtt leszünk. Várom, mert szerettem. Elcsevegnék vele 24 000 forintot is (ha lenne). Mivel azonban munkám bére az ablakban, nincs rá módom. Így találkozunk. Illetve csak "nánk". Nem meri magát megmutatni. Újabb felcsevegés után kérte, csevegjünk telefonon. Persze. Neki mindent. De másnak? Semmit és soha semmit. Ha valamit, azt is csak játszásiból. Ha még van kedve valakinek játszani.

2012. április 23., hétfő

Sziréna


Egyre többet szirénáznak. És csak szirénáznak, meg szirénáznak. Kimegyek: sziréna, bejövök: sziréna. Hogy ennyivel több a baj, vagy csak én figyelek fel jobban, nem tudom. De azonnal összerándul a gyomrom, ha meghallom ezt a pokoli hangot. Félreállok a hűtő elől is, ha megszólal, sőt tegnap még a zebra mellett álló asszony kezét is megfogtam, nehogy lelépjen az úttestre, pedig vagy egy kilométerre volt a mentő tőlünk. Nézett is rám, mint egy majomra. Csendben elnézést kértem tőle, s magamtól is megijedtem (csendben).
Pedig a sziréna, jobban mondva a szirének hangja („köszönet” Charles Cagniard de la Tournak) kedves volt, még akkor is, ha a halálba csalogatott. Hát nem lenne jobb ez a változat?

2012. április 20., péntek

Fázom


Amikor még szerzetes voltam, az egyik nyáron tábort szerveztünk szellemi és testi fogyatékos gyerekek számára. A bodrogolaszii plébániára költöztünk, viszonylag komfortosan éltünk. Nekem Tibit sorsolták, azaz rá vigyáztam, őt segítettem a tíz nap alatt. Áldott jó fiú volt, pedig sokszorosan hátrányos helyzetű: tolókocsijából csak nagy nehézségek árán tudtam kivenni, ha eljött a lefekvés ideje, s nehézkes beszéde miatt nem mindig értettem meg, mit akar. Emlékszem, amikor először beszélgettünk, elmondtam neki őszintén, hogy kicsit félek fenékkitörlés pillanatától, merthogy ilyent én még sose csináltam (másnak). Mosolygott rám, és ha akadozva is, de megígérte, hogy segít. Így is tett. Tibor azonban nemcsak segített, hanem tanított is: ráébresztett arra, hogy szellemi fogyatékosként is messze fölöttem áll.
A búcsúzás előtti este tábortüzet gyújtottunk. Egyébként is meleg nyári nap volt, de a tűz mellett aztán tényleg alig lehetett bírni. Tibi ült a székében, kezében apró faágakat tördelt, és adta nekem, hogy dobjam azokat a tűzbe. Én guggoltam mellette, néztem őt és a tüzet, s dobálgattam rendületlenül. Egyszer rám nézett és azt mondta: „Fázom.” Nem nagyon értettem, de beszaladtam egy pulcsiért, felhúztam rá, Tibi pedig mosolygott, majd folytatódott a törögetés, dobálgatás. „Fázom!” – szólt rám ismét, s mivel láttam, hogy kedvesen mosolyog, szaladtam is be a kardigánért. Fura helyzet volt, mert tényleg alig lehetett kibírni a hőséget. Tibi csak mosolygott tovább. Töröget, dobálgat. Amikor harmadszor nézett rám, láttam, hogy tiszta víz, izzadtság a haja, és a mosolya sem az igazi. Amennyire tudta, felemelte kezeit, s odatolta az orrom elé a fadarabot, majd némi esdekléssel a hangjában újra mondta: „fázom”.

2012. április 18., szerda

Kinyitom az ajtót előtted


Az elegancia jelentése Bakos Ferenc szerint először is előkelő, választékos, finom ízlés. Biztosan van magyar eleganciakutató intézet, melynek tagjai nyilván naprakészen meg tudják fogalmazni: mi is az. Ehhez tudományosan hozzászólni nem akarok, mert ismereteim igencsak hiányosak. Viszont érzem én, hogy az elegancia keresése, az elegancia ideája felé való törekvés homályosulni látszik. Merthogy az eleganciára vágyni kell csupán. Ja, hogy nincs pénz rá? Nincs, persze, de nem is kell! És szó nincs itt az öltözködésről, inkább villanyosokról és ugorkákról. Arról, ahogy Borge megigazítja az ingujját, hogy a könyvet nem teszem le kihajtott lapokkal, mert az fáj neki s hogy kinyitom az ajtót előtted (és nem csak előtted, utánad is).

2012. április 14., szombat

Önkeze vagy máskeze?


Smian. Így hívják az állatorvost. Először azt hittem, valami angol fajta, de elbizonytalanított a keresztneve: Béla. Smian Béla. Az évek során többször eszembe jutott, kifaggatom, miért is ez a neve, de féltem, hogy a kutyám nem sokáig tűri majd a hosszú lére eresztett magyarázatot (merthogy a doktor úr szeret beszélni), így nem kérdeztem meg. Igaz, ami igaz, olyan nagyon nem is izgatott. Viszont most már nem is fogom megtudni, mert Smian doktor pénteken szokatlanul szűkszavúan közölte, a jövő héten bizony elkell altatni (nem őt, sajnos), ugyanis a két műtét után harmadikat nem javasol, s mivel az eb (hogy lehet ebnek hívni egy kutyát, nem értem) már hetek óta alig eszik valamit, és mivel már régen rákos, meg mivel már szinte csak alszik, s ha felkel, akkor is csak azért áll lábra, hogy odajöjjön és megsimogassa a fejemet, szóval, már nincs értelme tovább húzni.
Van az a szúrás úgy gyomortájon, amelyet legutoljára tizenhúszéve éreztem. Olyan volt. Meghogy akkor most mi is van? Hogy egy kutya, mely embernél emberebb, vagyis inkább kutya, merthogy az jobb mint az ember, egyszercsak meghalhat, ráadásul nem is önkezével, hanem máskezével?
Legszívesebben lementem volna a térre a sok-sok kutyához, és egyenként kértem volna tőlük tanácsot. De, a fene egye meg, angolul, németül meg magyarul is tudok, de kutyául nem. Hirtelen feltolult Hermann Hesse Ziegler úrról szóló meséje, aki egy múzeumból elcsent tabletta hatására elkezdett érteni az állatok nyelvén (majd bezárták a diliházba). Elmentem hát a múzeumba, kettőbe, háromba, de tabletta sehol. Itt állok megint a parkban, nézem a sorstársakat és teljesen tanácstalan vagyok. Ha van kutya, aki ezt olvassa, kérem, írjon! Emberek kommentjeire most nem vágyom.

2012. április 6., péntek

A cigarettázás három fajtája


Rézfaszúkám, eloroztad a csikkemet! 

1. Végre kialudta magát Borcsa. Hetek óta csak szenvedett az ágyban, tekergette magára és magáról a takarót, izzadt, fázott, rémálmodott és nyáladzott. Volt olyan is, hogy úgy ébredt fel, hogy aludt, de nem tudta, melyik az igaz, kiment a konyhába, belerúgott a székbe, iszonyatosan fájt a kisujja, de reggel semmit nem vett észre, nem volt kék folt sem sárga, nem fájt neki az ujja, nem tudta, a reggel-e az álom, vagy az álom-e a reggel. De most, végre csokira vágyva ébredt, s boldogan figyelte testét, mely szabályosan, egyenesen pihent az ágyon, két keze mellkasán összekulcsolva kapaszkodott egymásba, pontosan olyan volt, mintha már a koporsóban lenne. Nem szüremkült fény sem a szobába, csak a csokivágy. Lassan, lassan, óvatosan mozdult, figyelte, hogy fejét még billenteni tudja-e? Igen, ment minden rendesen, lassan, komótosan. Boldog volt. Mosolygott. Picit. Vagy fél órát pihegett így, finoman. Majd felkelt, kimosolyogta magát a konyhába, leült az álomszékre, majd rágyújtott. Fülig érő szája szegletében ragadt a cigaretta, az első füsttől enyhén elkábult, csokivágya kávévággyá változott, ivott is egy cseppet, majd élvezve a cigaretta végére ért. Visszafeküdt, és álmodott tovább a csokiról, és minden édességről, mely a világon létezik.

2.
Péter (kezét orrához tartva): Vérzik az orrom! Te állat!
Blanka (kezében még ott a palacsintasütő): Hogy szakadna rád az ég, meg a szajhádra is, örülj, hogy ennyivel megúsztad. Legközelebb egye ki a rák a gyomrodat!

Péter megtántorodik, fogódzó után kapkod, összeesik. Blanka felül az asztalra, megvetően nézi, kotor a pongyolazsebében, elővesz egy cigarettát, és mélyen leszívja a füstöt.


Blanka: Végre véged, Te szarzsák.

3. A cigarettázás harmadik fajtája a dohányzás, mely olyannyira különbözik a cigarettázástól, hogy csak indokolt esetben (mint ez) említhetők egy lapon. Dohányozni annyit tesz, mint kényszeresen füstöt szívnifújni, majdhogynem kifejezetten csak a nemdohányzók bosszantására, megbetegítésére, testük elrothasztására. Aki cigarettázni szeretne, annak már minden hiába, ugyanis víg népek közt víg beszédre, víg sörrel és víg cigivel nincs már mód. Bővebben lásd itt.

2012. március 28., szerda

Jelzés 29 évvel ezelőttről

"Quid habet amplius homo de labore suo? Vidi adflictionem quam dedit Deus filiis hominum ut distendantur in ea. Cuncta fecit bona in tempore suo et mundum tradidit disputationi eorum ut non inveniat homo opus quod operatus est Deus ab initio usque ad finem. Et cognovi quod non esset melius nisi laetari et facere bene in vita sua."

Gimnazista voltam, amikor ifjonti lelkesedésből felütöttem a Bibliát, hogy kapjak valami isteni sugallatot kínjaimra. Pechem volt, mert latinul írták: egy árva szót sem értettem belőle (na jó, talán egy-két félárvát). A passzus rendszámát viszont felírtam, majd elhagytam. Ez volt pedig 1983-ban. Ma reggel a legfelső polcról kellett lekapnom egy könyvet, s amikor a létra tetején egyensúlyoztam, láttam, hogy bizony ott két sorban állnak, porosodnak az olvasnivalók. Benyúltam jó a mélyire, tapogattam, és találomra kihúztam egyet. Valami borzalomirodalom volt (le sem merem írni), de a könyvjelzőn piros filccel írva állt egy (rend)szám: Préd 3, 9-12.
Előkerestem a fordítást (sajnos nem teljesen jó): "Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik? Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz a maga idejében. Adott ugyan nekik némi fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét."

2012. február 15., szerda

A tehetségről

Nála nem kérdés
„Ha kérsz 10 dkg párizsit, és a hentes 15-öt ad ugyanannyiért, tehetséges vagy!” – mondta barátom, amikor enyhén spiccesen (hogy ez mekkora hazugság!) arról kezdtünk el beszélgetni, mi a tehetség?! Nos, nem tudom, mi a tehetség, de vannak ritka pillanatok, amikor rájövök, hogy vannak tehetséges emberek (ezt fenntartom azokra, akik tényleg valami földöntúlira képesek). A baj nem azzal van, hogy keressük, ki a tehetséges, hanem azt, hogy magunkban keressük a tehetséget. Az ugyanis nem keresendő, hanem egyszerűen kiömlik, felgyullad, szétrobban - ergo könnyen észrevehető. Nem slágergyanús, hanem kérdés nélkül sláger. Nem "gyakorolj még, s a türelem meghozza gyümölcsét", hanem "lefosom a gatyámat, ahogy ez játszik!" Ők a művészek. De van-e tehetséges hentes, antikvárius, üzletember vagy politikus? Nincs. Ők legfeljebb ügyesek.
A szóhasználat viszont sokat árthat. Merthogy mit mondunk a gatyalefosós produkciónál: nagyon tehetséges, zseniális... Hát ez így nem jó. A zsenialitáshoz a hagyomány szerint némi ufójelleg is társul, a nagyon tehetségesnek meg kell hogy legyen egy kicsit tehetséges párja, ami - ugye - rosszabb mintha azt mondanák, kétbalkezes. Legyen tehát ügyes és tehetséges. Aki az előbbi, meg ne próbálja a művészpályát, aki az utóbbi, úgysem csinálhat mást!

2012. február 7., kedd

Charles Dickens (1812. február 7. - 1870. június 9.)


„A Nap, – a sugárzó Nap, mely nem csak fényt, hanem új életet és frissességet hoz az embernek – hirtelen tiszta és fénylő glóriát von a népes város fölé. Kristályon és törött ablakon, székesegyház ólomüvegén és rothadó hasadékon át egyaránt ontja melegét.”

– Charles Dickens, Twist Olivér

2012. február 5., vasárnap

Soliloquium

Tudod, mostanában sokat gondolok Rád. Eddig tudtam, jól elvagy magadban, szereted a szeretnivalókat, szereted magadat, s láttam, hogy ez így-úgy megy is Neked. De láttalak a napokban (elmentünk egymás mellett az utcán), és megmosolyogtalak. Lehullott ez a fránya hó, melyre még a Katasztrófavédelem is kibiztosított hóágyúkkal várt, Te meg mint egy öregapó csoszogtál előre, féltél, nehogy eless. Már megbocsáss, de nagyon összetörtnek látszottál. Tegnap is, amikor melletted álltam: ültél a számítógéped előtt, veszettül írtál valamit, meg-megálltál, néha ide-oda kattintottál, hót nagy karikák barnállottak a szemed körül, és valami nyugodt, de kiábrándult, kiégett érzés áradt belőled. Hogy miért? Nem tudom. De tény, hogy mostanában kevesebbet olvasol, sokkal kevesebbet, mint egy-két évvel ezelőtt. Mármint könyvet. Betűt látsz eleget, de nem szagolsz már bele régi kötetekbe, s csak ritkán veszel a kezedbe egy már régen olvasott regényt (pedig ezt szeretted). Korábban mindig azt mondtad nekem, hogy nyugdíjas szeretnél lenni, kardigánt venni és olvasni. Ha így folytatod, nem lesz ebből semmi: ha nem olvasol, nem éred meg az öregkort, nem lesz se kardigán, se könyv, se semmi. Aggódom érted, olvass!

2012. január 20., péntek

Pofánszólós-ejakulálódós

Utáltam a Zeneakadémián az orgonaülést. Soha nem érdekelt a karmester arca, nem beszélve a közönségéről. De néha nem volt máshol hely. Talán 1996-ban lehetett, amikor végleg eldöntöttem: én oda többé soha nem ülök. Kobayashi vezényelte az ÁHZ-t (Berlioz: Faust elkárhozása). Kobayashit még annyira sem szerettem, mint az orgonaülést (arra már nem is emlékszem, miért is mentem el). Történt, hogy egy pillanatnyi „kiállás” után a mester egyszercsak valahonnan mélyről felhörgött, hosszan (abban a pillanatban ez nagyon is hosszú volt), mint egy lassított felvételen láttam, hogy közben furcsán fülig ér a szája, és egyre terebélyesedik a hörgés. A térdétől indította a kezét, és lassan, de erőtől remegve húzta ki magából ezt a félelmetes hangot. Amikor már egész testében remegett, s feljebb már nem volt képes emelni pálcáját, na, akkor szakadt rám az ég. Ilyen lehet, amikor valakit egyenesen fejbe csap a villám: ott nem kell várni a dörgésre, durr, azt kész. Még az is tisztán él bennem, hogy megrázkódtam, a remegés pedig csak lassan futott ki belőlem. El is neveztem ejakulálódásnak ezt az élményt, de haragudtam Kobayashira. Merthogy ez már mégiscsak szemérmetlenség, meg Berlioznak köze sincs ehhez (merhogy mind Hector, mind pedig a Faust-történet mentes mindenféle ejakulálódástól, ugye). Kobayashi el, Faust el, hosszú-hosszú évnyi palestrinálódó zenehallgatás, kérgesedés. Azért is, mert úgy tanultam, úgy gondoltam, hogy a márványosított zeneművek, melyek nehezen adják magukat, értékesebbek, mint minden más. Ami pedig pofánszól, és ejakulálódásba dönt, az talmi, vacak. Jelentem, megöregedtem, vagy elferdültem, begiccsesedtem, vagy mi. Ezt hallgatom napok óta, méghozzá úgy hogy nem is tudtam, kitől való (Lehár: Giuditta). Amolyan pofánszólós-ejakulálódós, de élvezem (persze Wunderlich énekel).

Freunde, das Leben ist lebenswert!

2012. január 18., szerda

Most akkor mi is van?


Bach kézírása

Bartók Bélától éppen elég felvétel elérhető, Sztravinszkijtól pedig még több. Babits, Pilinszky és még sokan mások szavalják saját verseiket ilyen-olyan felvételeken. Most akkor hogyan is van az, hogy nem ezeket hallgatjuk, hanem inkább Kocsist, Boulezt, Latinovitsot és a többieket? Most akkor mi számít inkább: a „hiteles” előadás, vagy a „hiteltelen” előadó „hozadéka”? Most akkor mire is vágyunk: arra, hogy úgy „szóljon” mint ahogyan akkor is szólt, vagy hogy úgy szóljon, ahogy szólnia kell? Most akkor ha Bachot játszik valaki mosógépen, akkor az gáz, ha csembalón (Isten nyugosztalja Gustav Leonhardtot!) akkor az hiteles?
Képzelje el, ha egy Michael Jackson-dalt Komár László vinne színre, vagy ha Sting helyett Gergely Róbertet kellene elviselnünk hallgatnunk?
Most akkor itt mehet, ott nem? Vagy ez egy fontos kérdés, mely mégiscsak határvonalat húz a szomorúzene (ezt hallani sem akarom) és a könnyűzene között? Most akkor mi is van?

2012. január 14., szombat

Nyiss ajtót!


A Bartók Emlékház tegnap este

Koncertek után rohanok a bejárathoz, hogy rágyújtsak. Rossz szokás, de van álmentségem is: figyelem, hogy mit mondanak egymásnak az emberek, miközben kilépnek a kapun. Tegnap is így tettem, persze elsősorban nikotinéhségem folytán. Domonkos Máté és Hollós Máté Bartók emlékházbeli hangversenye nem hozott eredményt, legalábbis a népek „elvándorlása” közben tett megjegyzéseit illetően. Mindenki rendben, csöndben hagyta el a házat. Persze az is lehet, hogy a gyászzenékkel induló est kezdeti szomorúsága miatt volt mindez. Először Hollós Máté „Búcsú Aase-tól” című gitárra áttett kompozícióját hallottam. Az áhítatos izgalom, amit a bevezető szövegek után átéltem, valószínűleg zeneszerzőből, előadóból és belőlem is egyaránt fakadt. Domonkos Máté játszott, engem pedig inkább a baráti izgalom tartott fogva, „jaj, csak sikerüljön” jeligével. Ez a mű elég volt arra (itt kérek elnézést Hollós Mátétól), hogy lecsillapodjak, és a következőkben már valóban a művekre és az előadásokra hangolódjak. Mivel a műsorlapon, a fuvoladarabok előadójaként Gyöngyössy Zoltán nevét tüntették fel, s tudvalevő, hogy a művész pár hete tragikus autóbalesetben elhunyt, félve figyeltem, mi is történik ezután. Nos, Hollós Máté „Gyertyaláng” címmel komponált szólófuvolára gyászzenét. Ezt játszotta Ittzés Zsuzsanna. Eltűnődtem, hogy az első hallásra inkább negédesnek tűnő cím, itt mégis telitalálat (fuvola-Gyöngyössy-gyertya-elfúj-vége, ha esetleg valakinek fordításra lenne szüksége). A gyorsan felívelő, majd lassan alászálló, szinte szekvenciába forduló motívummal induló darab egyszerűségében volt megható. A „Témák-Máték” című koncert Domonkos Máté – hasonlóan tragikus esemény szülte – darabjával, a „Történeteim Támárról – emlékek fuvolára” című művel folytatódott. Magamban mosollyal fogadtam ezt a festői zenét. Olyannyira érzékelhető volt a két fiatal rokon beszélgetése, a mély, befelé  forduló témától, a felszínes trécselést is magában foglaló „folyamattal”, hogy itt tényleg csak a szavak hiányoztak. Programzenének azonban mégsem mondanám, hiszen túlmutatott a pusztán verbális kommunikáción. Méltó emlék volt ez az 5-6 apró tételből (elakadtam a számolásban) álló néha gitárosan fuvolás alkotás, amivel a koncert szomorúságos szakasza le is zárult. Hollós Máté 1 vagy 10 zongoradarabját, vagy –jait hallottam ezután, mely(ek) a szerző elmondása szerint külön nem játszható(k), és mégis 10 apró tételből áll(nak). Volt egy (nekem) a bokázós táncból ismert ugrómotívum, ami fel-feltűnt, és szvitélményt hozott, sokhelyütt kellő derűt ahhoz, hogy Domonkos Máté „A jövő részletei” című vonósnégyesére „felkészüljek”. Kétségtelen, hogy erre vártam leginkább. Nemcsak azért, mert tudtam, hogy szerzője hosszú ideje dolgozik már ezen, hanem azért is, mert a kvartettírástól sok komponista ódzkodik. Nem így ő. Felesleges lenne tovább ecsetelni a vonósnégyes helyét a különböző zeneszerzők pályáján, ez álságos időnyerés lenne csupán, egy hamis kerülője annak, ami miatt én magam is ódzkodtam kritikát írni. Domonkos Máté vonósnégyese nem az első hallásra felfogható darabok közé tartozik. Nekem legalábbis nem. Figyeltem, követtem, elvesztem. Természetesen ez mit sem von le a mű értékéből. Egyszerűen el kell fogadni, hogy vannak ilyenek. Nem kell mindent azonnal megérteni, pláne megértetni. Ahhoz viszont bőven jó volt az előadás (a Somogyi Vonósnégyes játszott), hogy várjam és elvárjam a lehetőséget az újabb előadásra esetleg hangfelvételre. Egy lényeges motívum azonban megragadt bennem: egy repetíció, egy alapkopogás, amely különösen sorsszerűnek tetszik a szerző életében. Csak tessék, csak tessék kinyitni az ajtót, és beengedni az új vendéget, az zenének szerzését! Cserbenhagyásosnak tűnik, de itt el kell engedjem ezt a darabot, és már csak a történeti hitelesség okán is tovább kell menjek. Pillanatok múlva ugyanis Hollós Máté „bokázós ugrásaira” kaptam választ a „Magyar motívumok” című zongoradarabban (ezt is Körmendi Klára játszotta, csakúgy mint minden zongorás kompozíciót ezen a koncerten). „Egymásra fényképezett népdaltöredékek” – valahogy így fogalmazott Hollós Máté. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a mutatós darab egy búcsúintés-e Kodályék felé, vagy „csak” egy kézjelzés: „itt vagyok!” A "Párizsi kvintett", mely ezután következett (szintén Hollós darabja) valószínűleg az este legkiforrottabb zeneműve és előadása volt. Már-már a klasszikus határokat átlépni nem kívánó alkotást hallottam, sok-sok múltidézéssel. És ha már a múltidézésnél tartunk (mely reflexió sok hallgatói értelmezés könnyebb útja lehet): Domonkos Máté „Hideg színek” (1. Fekete-kék, 2. Vörös-kék) című zongoraműve folyamatosan mosolyogtatott. A magamfajta zenei antikvárius egyre-másra fedezte fel az „ismerősöket”. Hol Couperin csembalódarabjai, hol Prokofjev Tokkátája jutott eszembe. Olyan volt, mint egy könyvtárban eltöltött nap, lapozgatás itt, lapozgatás ott. Jó hallani egy olyan zenészt (illetve ettől fogva zeneszerzőt), akiben megmaradnak és tovább élnek a múlt emlékei. Mintha valami titkos rokonság élne a vonósnégyes és a „Hideg színek” között, olyan vérségi kapcsolat, mely pillanat alatt egy pontba gyűjtötte össze azt a vágyat, mely Domonkos Mátéban él, hogy folyamatosan alkotó zeneszerző legyen. Hát az lett, és ettől fogva, remélem, meg is felel ennek!

2012. január 7., szombat

Kitalálta, megcsinálta - A mai "Jancsi és Juliska" elé


Alexander Zick: Jancsi és Juliska

A testvérpár, Jancsi és Juliska végérvényesen győzött Bécsben, csakúgy mint korábban Németország legelőkelőbb zenei városaiban. Humperdinck neve, minden zavaró zötyögése ellenére, már széles körben ismert; a világ megtanulta kiejteni. Egy ekkora, különböző helyeken, eltérő viszonyok között elért siker érdemtelenül elképzelhetetlen. Neßler „Trombitása” óta nem látott ilyet német operaház. Persze ez az érdem sem eminensen zenei sem tisztán művészi nem kell hogy legyen. Viszont újat feltétlenül fel kellett mutasson, a mindent gyorsan elfogyasztó új generáció számára. A „Säkkingeni trombitás” elsősorban a scheffeli költeményeknek köszönheti hódításait, Paul Heyse hasonlatával élve, a zeneszerző ezzel úgy vonzotta magához a hallgatókat, mint nyári lámpafény a bogarakat. Humperdinck úr az egyszerű gyerekmese színrevitelével pontosan felismerte a vadonatújat és a meglepőt. Hatása az említett történet és napjaink operarepertoárjának ellentétében állt. A már fárasztó művészeti irány hosszú uralmának majdnem ellenállhatatlanul vágott vissza. Olyan volt, mint Mascagni tragikus egyfelvonásosainak győzelme a négyórás nagyoperák felett. Az előbbiek, a már terhes és egyébként véres miniatűr tragédiák legnagyobb ellentéte a gyerekmese. Ott bűnözők, öngyilkosok, hazug szeretők és férjek, itt egy kis testvérpár, az éhezés, mint egyedüli fájdalom, a sütemény pedig mint egyedüli öröm! Nincs szenvedély, nincs szerelmi szál, nincs bonyodalom. A költő tényleg egy másik, jobb világba vezet minket.
Engelbert Humperdinck (1854-1921)
Humperdinck meseoperája, mely szemben áll a modern zenés színpadi művekkel, hordoz magában egy másik, belső, elgondolkodtató ellentmondást: a történet és annak zenei feldolgozásának ellentmondását. Egy hamis kontrasztét, egy stílusbeli ellentétét. Humperdinck úr nem tudott elbújni az elől, hogy amíg az egyszerű mese újat és sokat ígérő szüzsét adott a kezébe, addig komoly akadályt is jelentett számára. Ennek az operatörténetnek a gyermekisége egyszerre volt varázslatos és veszélyes. Aki ismeri Grimmék Jancsi és Juliskáját, az a „dráma” számára legfeljebb egy gyerekszínházat képzelhet el; olyan színházat, amely nem hogy gyerekeknek szól, de ahol még gyerekek is játszanak. A Jancsi és Juliskát feldolgozó Adelheid Wette, szül. Humperdinck asszony majdnem operalibrettóban gondolkozott: ezt az ismert mesét gyerekeinek akarta átírni, azaz egy olyan gyermekelőadást képzelt el, amelynek helyszíne a nappali, zenéje pedig Grétry vagy Isouard ízlésében megírt Singspiel-muzsika. Ennyivel azonban Humperdinck úr nem elégedethetett meg. Kisgyerekeivel a nagyobbakat is magával akarta vinni, de nem haza, hanem az operaházba. Ezt a tervét  viszont gyermekien egyszerű zenével és takarékosan jelzésszerű díszlettel nem tudta volna véghezvinni. Az első két jelenet után operaközönségünk unatkozni kezdett volna, és követelte volna a pikáns fűszereket. Így született meg a kápráztatóan díszes, nagy zenekart igénylő és a legmodernebb, ahol lehet Wagnert idéző muzsikával kísért gyerekmese. Kitalálta, megcsinálta. A zeneszerző tehát feladta magának a leckét, és ügyesen, sikeresen meg is oldotta azt. Célját elérte. Arról persze lehet vitatkozni, hogy művészileg jelentéktelen eszközökkel jutott-e el ide? Véleményem szerint a gyerekmese naivitása szöges ellentétben áll a teljesen számító Wagner-stílussal. A történet és a kivitelezés között egy olyan belső ellentmondás feszül, amiben senki nem csalódhat. A zeneszerző sem, aki készakarva élt ezzel, s használta ki a maga sikere érdekében. A nagyközönség, mely örömmel veszi a történetet és a gyerekdalokat, könnyen átsiklik e hamis kontraszt fölött; az esztétika iránt érzékenyek viszont jólesően veszik, amikor a szándékosan túlzó, pompás zenekar illusztrálja az anya szitkozódását, vagy amikor Wagner „Niebelungjából” vett idézet szólal meg szamócaszedés közben. Amikor Humperdinck úr egymásnak szegezte ezeket az ellentéteket éppoly okosan járt el, mint korábban Wagner, hisz megérezte a korszellemet, eleget is tett annak. Egyik kezével az újat, másik kezével wagnerizmust adott a mindkettőre oly éhes publikumnak.

Részlet Eduard Hanslick kritikájából, 1894-ből