 |
| Spiró György: Magtár Magvető Kiadó, 2012 |
Szombaton reggel kezdtem, estére be is fejeztem Spiró György nemrég megjelent könyvének, a Magtárnak olvasását. Kitérő: olyan barátom (ha szabad így) ajánlotta, aki előttem jár a kortárs irodalom habzsolásában. Visszatérő: voltak benne impozáns részek, személyesen is szerethető fejezetek. A régi magyar irodalom (ha pld. Mikszáth réginek mondható) egyes műveiről szóló cikkeket viszont nehezen emésztettem, hiszen olyanok voltak, mintha Spiró úr műhelyében egy inas írta volna őket. Kitérő: Baróti István orgonaművész engedte néha, hogy koncertjein helyette tanítványai játszanak (a karzaton úgyis csak a bennfentesek látták). Viszont Deák László és Pálúr János (én őket láttam) már diákkorukban rendkívüli tehetségeknek számítottak. Visszatérő: az a gimnáziumi magyartanár, aki hajdan csak azért kapott diplomát, mert ennyi erővel akár pápává is választhatták volna, most megbízást kapott, hogy elemezzen. Másfél oldalon, ahogy csak tud. Az eredmény: spirótlanított textusok, élvezhetetlen indoklások. Mindegy. Addig remek a könyv, utána tanulságos. Végül persze elégedetten csuktam be, jólesőn megsimogattam a borítót, örültem az élménydús óráknak. Örömömben harmadszor is elővettem a „Feleségverseny” című, 2009-ben copyrightolt regényt. Igen, kétszer nekifutottam már, de mindig félretettem. Nem tetszett. Olyannyira nem, hogy már arra sem emlékszem, miért. Talán mindig másért. A vasárnap tehát ezzel telt. De már nem faltam, mint a Magtárat. A „hugyozgatunk, hugyigázgatunk”-on újra elmosolyodtam, letettem, pihentettem, elmentem könyvesboltba leértékelt könyveket nézni, igaz, semmit nem vettem. Minek is vennék – gondoltam, hiszen otthon vár a Feleségverseny. Kitérő: a Fogság szó szerint fogságban tartott, az Ikszek is. Visszatérő: és eljött a ma, a maga munkáival, este pedig újra (nagy nyugalomban) kézbe vettem a Feleségversenyt. Két sor után az asztalhoz csaptam. Rágyújtottam, és higgadtan keresni kezdtem az okokat. Lassan derengett: a „kamatyadó” bánt. Méghozzá nagyon. Nem Spiró miatt (bár ez így a maga rövidségében nem teljesen igaz). Hiszen bánt – és itt elkezdtek szaporulni a szavak – a Fülkefor is. Bánt minden aktuálpolitikai utalás, jöjjön bármelyik irányból. Az még hagyján, hogy egyáltalán nem tartom bölcsnek, hiszen hamar érvényét veszti, de leginkább az bosszant, hogy bemegy a bőrük alá. És itt most ne tessék azzal jönni, hogy minden felelősséggel gondolkodó ember (nem beszélve az írói felelősségről) kötelessége részt venni az ország életében! Igen-igen-hogyne-hogyne. Csakhogy úgy fordulunk a másik oldalunkra, hogy a nyakunkra csavarodik a lepedő.
Innen-onnan harsogják, veszélyes a televízió: butít. Igaz. Részben. Innen-onnan harsogják, veszélyes az internet: butít. Nem igaz. Bár részben lehet. Napilapot már régen nem olvasok, televízióm nincsen, a neten nem ez érdekel, hanem például az, amikor említett barátom a Magtárra hívja fel a figyelmemet. Ilyenkor eszembe jut, hogy még van menekvés. Viszont éppen ezért tartom siralmasnak, ha a politikával való foglalatoskodás (mint pótcselekvés) minden másnál ravaszabbul hálózza be a gondolkodó elméket. Felelősségtudat, szellemi kihívás, társadalmi elvárás, egyszerűen kötelesség – többnyire ezek a hívószavak. Hamisak, értelmüket, értéküket vesztettek. Üresen kongnak, mégis hangosak. Vegyük már észre: a fekélyes politikát a szó tartja életben. Beszélhetnénk másról is, nem? Mondjuk arról, mi van a Magtárban?
